Filozófia

Lakásokat építünk.

Csupán két, egyszerű szó, mégis mennyi mindent jelenthet. Feladat? Munka? Üzlet? Igen, az is. De számunkra sokkal, sokkal többről van szó.


Az egész a telek kiválasztásakor veszi kezdetét. Sokan, sokszor megnézzük, és nem csak a Street View-n, hanem a valóságban is, napközben és este, hétköznap és hétvégén. Sétálunk a környéken, nézzük a házakat, az utcákat, felfedezzük a környéket. El tudjuk képzelni, hogy itt éljünk, itt alapítsunk családot, neveljünk gyerekeket? Milyen a közlekedés, hol van a legközelebbi óvoda, iskola? Kik fognak itt lakni?


Aztán következik a tervezés, a sok magyarázat az építészeknek. Nem, ne csak egy unalmas tucatház legyen, ami annyi van a városban, ez legyen más, akadjon meg rajta az emberek szeme, tudjon valamit, valami többet, értitek? Olyan házat szeretnénk, ahova öröm hazajönni, amire büszkék az ott lakók, amit szeretni lehet. És nem csak követ akarunk, hanem kertet, növényeket, ahova csak lehet, akár a tetőre vagy a homlokzatra is.
Ahogy haladunk, elmerülünk a részletekben, lassan megőrjítve a tervezőket. Nem, ez így nem jó, ne kelljen a lakóknak kitérőt tennie, ha ki akarják dobni a szemetet vagy megnézni a postaládát. Nem, nem akarunk kompakt kádat vagy zuhanyzót, te sem szereted beverni fürdés közben a könyöködet, ugye? Told odébb azt a radiátort 20 centivel, akkor elfér oda még egy szekrény! Miért csak kétszemélyes asztal fér be? Hol a tévé helye? Na, kezdjük elölről!


Miután leamortizáltunk egy teljes építész irodát, végre megmutatjuk a világnak is a terveket, kitűzzük az értékesítés kezdetét, és izgatottan várunk. Bármennyire is biztosak vagyunk magunkban, a tudásunkban, a kétség azért mindig ott van. Ugye nekik is tetszik majd, ők is annyira szeretik majd, mint mi? És amikor kiderül, hogy igen, akkor boldogan és büszkén nevetünk össze. Elkezdődik a pörgés, ingatlantanácsadók, ügyfélszolgálati munkatársak, könyvelők, ügyvédek, műszaki konzulensek dolgoznak nagyon sokat, hogy minden rendben menjen, hogy aki minket választ, az a lehető legelégedettebb legyen.
Közben sikerül beszerezni az engedélyeket, végre hozzáláthatunk a kivitelezéshez. Kamerát rakunk ki az építkezésre, figyeljük és folyamatosan kérdezzük a helyszínen dolgozókat, a híreket pedig gyorsan megosztjuk az ügyfelekkel is, mert tudjuk, hogy ők is kíváncsiak, hiszen az ő lakásuk készül éppen. A kivitelezőnél anyagokat, termékeket nézegetünk és válogatunk, elemezzük, hogy legutóbb az ügyfelek mit szerettek és mit nem, mi fontos számukra, és mi az, ami kevésbé. Keretek vannak, de akkor is a legjobbat, a legszebbet akarjuk, vitatkozunk, szavazunk, végül döntünk, mert haladni kell.


Ahogy nő az épület, közeledik az átadás, az építkezésen dolgozók válnak egyre feszültebbé, tudják, hogy hamarosan a legnagyobb kritikus, a Vevő fogja megítélni a munkájukat. És persze jönnek a meglepetések is, aki építkezett valaha, az pontosan tudja, hogy nincs olyan, hogy minden a terv és a papír szerint alakuljon. De megoldjuk, mert meg kell oldani, összeszorított foggal, mert csak a kiváló az elfogadható. Az utolsó hetekben sokan közülünk már aludni se nagyon tudunk, vagy ha mégis, a házról, a munkáról álmodunk. Bejárjuk, majd ismét bejárjuk az épületet, a lakásokat, iratokat készítünk össze, leveleket küldünk ki, kulcsokat pakolunk a gondosan kiválasztott kis vászonzacskókba, időpontokat egyeztetünk, és várunk. Várjuk, hogy két évnyi munka után végre átadhassuk a lakásokat a tulajdonosaiknak.
Végül lassan megnyugszunk, ahogy az utolsó kulcsok is eltűnnek, az utolsó számlák, tulajdonjog bejegyzési határozatok is borítékba kerülnek, a ház pedig felkerül a referenciáink egyre hosszabbodó listájára. Csak a garanciások morognak még itt-ott, hogy lehetett volna ezt jobban is, és persze igazuk van, mindig lehet jobban. Aztán egy, két, öt évvel később, mikor véletlenül arrafelé akad dolgunk, és este látjuk a fényt az ablakokban, a nagyra nőtt fákat, vagy a taxiban ülve halljuk, amint a diszpécser a „mi” házunkhoz keres fuvart, akkor jövünk rá, hogy mi nem is lakásokat építünk.